Elkezdtem olvasni egy igencsak érdekes művet, ez pedig Anthony de Mello – tól a Szeretet útja. Régen szemeztem már a könyvvel, de most végre megtaláltam és szinte le sem tudom tenni. Eddig az elengedés művészete jött le, körülbelül a 100. oldalnál tartok.
Tony szerint társadalmilag programozottak vagyunk, ebből kifolyólag olyan emberekhez és dolgokhoz ragaszkodunk, amelyektől boldogságot várunk, de ha ezek tárgya elveszik, vagy meg sincs, az több olyan elemet is aktivál, mint a csalódottság, illetve egyéb negatív érzések, egyszóval: Boldogtalanságot.
Az ő logikája érdekes számomra, mert ha fölvázoljuk, valahol igaza is lehet:
- vágysz valamire/valakire
- meg akarod szerezni
- birtokolni akarod
- ki szeretnéd élvezni az összes javát
- ez örömet okoz, tehát boldognak érzed magad, mert ragaszkodsz hozzá
- de csak egy bizonyos ideig, mivel egy idő után attól fogsz tartani, hogy akár el is veszítheted.
Tehát a konklúzió:
- vágysz rá, így addig tepersz, amíg meg nem szerzed = ragaszkodsz hozzá, hogy megszerezd
- Birtokolni akarod = tehát magadhoz kötni azt a dolgot vagy embert, így valahol meg is akarsz felelni neki
- Ki szeretnéd élvezni az összes javát = de ha ez sikerül is, már eleve olyan feltételeket fogadsz el, amelyek nem biztos, hogy illenek a személyiségedbe
- Örömet okoz, tehát boldognak érzed magad, mert ragaszkodsz hozzá = de vajon meddig tart az öröm, ha egy idő után küzdened kell, hogy megtartsd? Az boldoggá tesz?
Tulajdonképpen azzal, hogy mindenáron boldogok akarunk lenni, boldogtalanná tesszük magunkat időről – időre. Tony erre azt a megoldást tartja ésszerűnek, hogy engedjük el a ragaszkodást és a feltételeket is, hagyjuk a dolgokat és az embereket úgy élni, ahogy szeretnének, így nem tesszük magunkat függővé attól, hogy ha elveszítjük, boldogtalanok legyünk.
De kérdezem én: Ha valóban társadalmilag beprogramozódtunk arra, hogy a dolgokért küzdeni kell, hogy elérjük őket, vajon mi történhet, ha nem kapálózunk, csak sodródunk?
Tony – nak erre is van magyarázata: Attól még, hogy nem láncolunk valamit vagy valakit magunkhoz a ragaszkodásunkkal, még szerethetjük azt, csupán nem hitetjük el magunkkal, hogy nélküle, vagy nélkülük nem tudunk boldognak lenni. Csakhogy ez nagyon nehéz, hiszen alapból más a szokásrendszerünk. Szendi Gábor a Párbajok nélkül című könyvében gyakorlatiasan ír arról, hogy mivel jár egy szokásrendszer megváltoztatása, hogyan érhetjük el, hogy közhelyesen fogalmazva ne legyünk a szokásaink rabjai. Valójában megszokott, hogy a szerelmünk tárgyát magunkhoz kötjük, birtokoljuk. De mi van akkor, ha Tony útmutatása szerint:
“Hagyom, hogy az legyél aki vagy, hogy a saját gondolataidat gondolhasd, hogy a saját ízlésednek hódolj, hogy a saját hajlamaidat kövesd, s hogy úgy viselkedj, ahogy az neked tetszik.”
Többet is idézhetnék, de a lényeg az az, hogy “ha megszerezlek sem lehetek boldog”, azaz hiába birtoklod, az önmagában nem tesz boldoggá.
“Mert amikor még kötődsz, ragaszkodsz, még nem szeretetet ajánlasz a másiknak, hanem láncot, amely téged és őt is köti.”
Vajon hogy tudsz valakit vagy valamit úgy becsülni és szeretni, hogy közben nem ragaszkodsz, nem állítasz feltételeket?
Anthony egy brilliáns hasonlattal szolgál megoldásként, hogy pontosabban szemléltethesse azt:
“Most pedig képzeld el, hogy egy olyan zenekart hallgatsz, amelyben a dob hangja minden mást elnyom. Ahhoz, hogy élvezhessük a szimfóniát, minden egyes hangszerre figyelmesnek kell lennünk. Ahhoz, hogy igazán szeressünk, érzékenynek kell lenned minden egyes körülötted lévő személy és tárgy egyediségére. Nehezen mondhatnánk azt, hogy szeretsz valakit, vagy valamit, ha észre sem veszed. Ha pedig csak néhány dologra és személyre figyelsz, miközben másokat észre sem veszel, az egyáltalán nem szeretet, mert a szeretet semmit és senkit nem zár ki; az magához öleli az élet teljességét; a szimfóniára, mint összhangzásra figyel, és nemcsak erre vagy arra a hangszerre.”
Tehát vedd észre a szépet, a jót, szeresd, de ne zárj ki semmi mást. Lehet úgy szeretni, hogy közben nem teszed raboddá a szereteted tárgyát.
Más megközelítésként azt szemlélteti, miként óriási mennyiségű információ áramlik felénk, az agyunkba, minden egyes érzékszervünkön keresztül. Hideg, meleg, fény, sötétség, hangok, szavak, vizuális hatások, sorolhatnám. De tulajdonképpen mi ennek csak nagyon kis százalékát fogjuk fel igazán.
“Olyan ez, mint a végtelen mennyiségű reflexió, amit a nemzet küld az elnöknek, de amiből csak egy kevés jut elé. Valaki az elnök irodájában szűri és feldolgozza a jelzéseket. Ki határozza meg, hogy végül is mi jut el a világból áramló anyagból a tudatodig? Három meghatározó szűrő létezik: először a ragaszkodásaid, kötődéseid, másodszor a hiedelmeid, vagy elképzeléseid, s harmadszor a félelmeid.”
A ragaszkodásaink alapján elkerülhetetlenül ki vagyunk hegyezve arra, hogy mi annak a forrása, mi az a veszélyes tényező, ami azt tönkre teheti. Így másra nem is figyelünk…
Magyarul kizárólagosan szelektáljuk a felénk áradó információ tömegeket. Az elképzeléseink Tony szerint fanatikussá tehetnek minket, mert folyamatosan megerősítéseket keresünk hozzájuk, de elzárkózunk az azokat veszélyeztető tényezőktől. De ha megértjük azt, hogy ezek milyen hatással vannak ránk(magyarul milyen negatív hatással van ez a személyiségünkre, az életünkre), könnyebb elengedni azokat. A félelmeink pedig olyanok, mint ha valaki kijelentené, hogy egy hét múlva biztosan meghalunk; az bizony kizárna minden mást a gondolataink közül, ami nem a félelem, vagy a félelem által vezérelt elképzeléseknek felel meg. Valójában a félelmeink nem megvédenek minket, az előítéleteink nem adnak szilárd jellemet, a ragaszkodásaink nem teszik izgalmassá az életet, pláne nem biztonságossá…
Tehát akkor mit is alkottunk mi, emberek szokásrendszernek?
Jó a szokásrendszer? Egyszerű saját példa: Minden reggel teázom. Minden reggel ugyanazokat a mozdulatokat végzem, ugyanazon sorrendben. Ha ez nem így történik, a napom – ha minimálisan is – felborul. Lehet, hogy nincs rám akkora hatással, de a kis halvány gondolatfoszlány ott lesz bennem egész nap, erre fognám a bénázást is, hogy “Persze! Nem teáztam reggel, azért vagyok szerteszéjjel.”. Pedig nem. Sokaknak a reggeli kávés példa ugyanez. Valakihez addig szólni sem lehet, amíg a reggeli “kávécigi” nem volt meg. De miért? Mert szokás, bebeszélte magának, bebeszéltük magunknak, hogy a reggeli koffein adag nélkül bizony szar lesz a napunk. Pedig ez nem igaz.
“Minél inkább ezzel a torzítással élsz, annál inkább megerősödsz abban a hitben, hogy ezek az illúziók a világ igazi képei, hisz ragaszkodásaid és félelmeid továbbra is úgy dolgozzák fel a beérkező adatokat, hogy megerősítik ezt a képet. Hiedelmeidnek ez ad hitelt: annak a valóságnak a meghatározott és változatlan személése, ami pedig állandóan változik és egyáltalán nem meghatározott. Ezért aztán nem a valódi világgal fogsz kapcsolatba kerülni és nem azt fogod szeretni, hanem amit a fejedben teremtettél.”
Tehát üzenem a reggeli morcoskodóknak, hogy reggeli kávécigi nélkül is lehetnek kedvesek, ha azok akarnak lenni. Én továbbra sem leszek, tea ide – vagy oda. Csak szólok. 🙂
De szokás lehet az is, hogy hiába találkozol egy potenciális társjelölttel, aki a partnered lehet a vágyaidban, az életedben, a félelmeid szülte kreációid eltorzítják a látásodat, majd simán be is beszéled magadnak, hogy bizony Te nem ezt az embert keresed. Sőt, akár azzal is takarózhatsz, hogy Te érzelemszegény vagy, képtelen vagy szeretni(nem érzelemszegény vagy barátom, hanem hülye). A másik meg értetlenül áll, hogy akkor most mi van?! Valami rosszat tettem? Nem, nem biztos.
Tony efféleképp szolgál erre is megoldással:
“Csak ha elhagyod a hiedelmeidet, félelmeidet és ragaszkodásaidat, melyek a hiedelmeket és félelmeket szülik, csak akkor szabadulsz meg attól az érzéketlenségtől, amely olyan süketté és vakká tesz önmagaddal és a világgal szemben is.”
Magyarul ne gondold a szép lányokról, vagy a “túl helyes” férfiakról, hogy biztosan csábmesterek és csak bántani fognak, ne gondold arról a személyről, aki szeret Neked örömet okozni csak úgy, hogy ez ideiglenes állapot és biztosan van mögötte rossz szándék vagy elvárás, nyisd ki a szemed, lásd meg az embert, ismerd meg, ne ítéld el.
De az a probléma, ami szerintem egy valós gond, hogy túl könnyű ítélni, mert azzal megvédheted magad, hogy ne légy áldozat.
Ugyanakkor Te magad teszed áldozattá a személyedet azáltal, hogy úgy is védekezel, mintha az lennél. Ítélkezel. Mert félsz. Nem harapsz bele a piros almába, mert Hófehérkének is a torkán akadt. De nem minden piros alma mérgezett… Ha ettél vagy láttál már mérgezett almát, már tudod, hogy az milyen. Így nincs más dolgod, mint megvizsgálni a helyzetet előítéletek nélkül, félelmek nélkül, nyitottan minden olyan hatásra, ami érhet. De ne ragaszkodj ahhoz, hogy majd az tenne boldoggá, ha nem lenne mérgezett; mert mindig ott lesz a gondolat, hogy mi van, ha igen…
Hagyd az almát, ha nem kell, csodáld meg, de ne szedd le. Ha viszont az érdeklődésed őszinte, nézd át alaposan. Itt is piros. Ott is piros. Fénylik. Várd meg a naplementét, a napfelkeltét, lásd, hogy mikor milyen. De csak akkor harapj bele, ha képes vagy elengedni az előítéleteidet, a félelmeidet, mert hiába ér pozitív élmény, hiába finom az alma, ha Te folyamatosan attól tartasz, hogy a torkodon akad.
Anthony erre is ütős példát mond:
“Képzeld magad egy koncertterembe, ahol a legédesebb zene dallamait hallgatod, amikor hirtelen eszedbe jut, hogy elfelejtetted bezárni az autódat. Nyugtalankodsz a kocsi miatt, nem tudsz kimenni a teremből, de a zenét sem tudod már élvezni. Tökéletes példája ez annak az életnek, amit a legtöbb ember él.”
És valóban, saját magunkat zárjuk ketrecbe mások elől a félelmeinkkel.
De ki elől? Mi elől? Egymás elől? A válasz: Igen, egymás elől és magunk elől. Mert félsz meglátni a saját gyengeségedet, amikor kiéhezetten küzdesz a célodért. Mi van, ha elveszted a küzdelmet? Összetörsz. Megrendülsz a világodban, kicsúszik alólad a talaj, sőt, a legrosszabb az, hogy nem tudsz mibe kapaszkodni. Félsz a zuhanástól, a sötétségtől, a kilátástalanságtól. Sokan azt hirdetik, hogy a félelem természetes dolog, légy büszke arra, hogy ha be tudod vallani. Szerintem ez csak félig igaz. Ha úgy mész neki valaminek, hogy kételkedsz annak sikerességében, már ötven százalékban elvesztetted a csatát. Mert a félelmed megbénít, meggyengít, a tükörképedet pedig az egóddal fogod eltorzítani, hogy ne lásd saját magadat gyengének. Mert az gáz. Mert akkor jön valaki és eltapos. Ha bevallod, ha nem. Akkor meg minek tartogatod? Engedd el. Amint megérted a félelmed okát, már könnyebben tudod elengedni.
Egy saját példa ismét. Amikor az első önálló ügyféltárgyalásomra mentem, féltem. Mielőtt elindultam volna otthonról, felhívtam a mentoromat, aki mintha nem is igazán tudta mire vélni a félelmeimet. Aztán beálltam a tükör elé, láttam magam a szép kis fekete kosztümömben, feltűzött hajjal, enyhe sminkkel. A látszat kifogástalan volt, de a felszín becsapós. Valójában féltem, mert tudtam, hogy mi a velem szemben támasztott elvárás. De rájöttem, hogy rossz dologra koncentrálok. Áldozatként viselkedem. Pedig én nem akarok áldozat lenni. Felmerült bennem a gondolat, hogy dacosan odamegyek, felszegem az állam és lenyomom az ügyfél torkán a mondandómat. De ez erőszak. Az erőszak viszont nem ésszerű, nem irányítható, nem korrekt és még sorolhatnám. Így belegondoltam, mi is lehet a valódi oka a félelmeimnek.
- Elvárások. Mi van, ha nem felelek meg ezeknek? Legyenek akárki elvárásai azok. Főleg a sajátok.
- Visszautasítás. Az fáj.
- Ragaszkodom a sikerhez, így ha nem érem el, az elszomorít, feldühít.
- Értelmetlen küzdelem a saját bensőm ellen, hogy olyasvalakinek tűnjek, aki nem én vagyok.
Így az elvárásokat elengedtem, mert egy kezdőtől senki ne várjon azonnali, osztatlan sikert – rutin nélkül. A rutin megszerzéséhez idő kell, én pedig azért megyek, hogy rutint szerezzek: Megismerek egy embert, az ő céljait, a pénzügyi helyzetét. Én a megoldás emberévé válhatok ott, már pedig áldozatként való viselkedéssel ez nem fog menni.
Visszautasításként bármit kaphatok. “Ha csókra nyújtod az arcod, nem biztos, hogy azt kapod, ha a másiknak az a célja, hogy arcon csapjon.”(Karcsi Papa) De a pofon kevésbé fáj, ha tudomásul veszed, hogy a másik ember döntéseire csak kis százalékban – vagy semennyire sem – vagy hatással. Plusz a pofon által okozott fájdalom lehet annak is az oka, hogy valamit nem jól csináltál. Gondolkozz el azon, hogy mit fogsz legközelebb másképp csinálni, így máris nyertesként jössz ki a helyzetből. Pipa.
Ahogy álltam a tükör előtt magamat szemlélve, rájöttem, hogy szorít a magassarkúm, kényelmetlen a kosztümöm, nem érzem magam jól úgy, ahogy vagyok.
Mindig úgy öltözködöm, ahogy a kedvem tartja, természetesen valamelyest alkalmazkodom a dress code – okhoz, de szeretem a saját hangulatomat is belevinni. Aznap nem akartam feketében lenni, nem akartam magassarkú cipőben tipegő esetlenke lenni, így fogtam magam, a fekete kosztümöt leváltottam egy bézs szoknyára és egy fehér felsőre, felvettem hozzá a kedvenc ezüstszínű csipkés bolerómat, a kedvenc lapos talpú fekete kis balerina cipőmet és visszamentem a tükör elé. Sokkal jobb. Magamra mosolyogtam. Igen, ez lesz az.
Bár az ügyfél nem akart azonnal élni az általam kínált pénzügyi megoldással, maga a beszélgetés frenetikusan jó volt. Kialakult a bizalom, amit célul tűztem ki. Egy első tapasztalat, pozitív, sokat tanulhattam belőle, több lettem tőle. Mosolyogva váltunk el, azóta tartjuk a kapcsolatot, biztos vagyok benne, hogy engem fog keresni, ha megoldást szeretne a problémájára. Mi ez, ha nem siker?
Ugyanez a sima emberi kapcsolatokban. Meglátsz egy személyt, megtetszik, szép, helyes, csinos. De nem az legyen a beszélgetésetek alatt a célod, hogy megszerezd, mert tetszik. “Akár még kapcsolat is lehet belőle” – MERT MÁR AZ! Kapcsolatot létesítettél egy Neked tetsző személlyel. Kérdés, milyen jellegűt. Ismerd ki, kedveld meg, de ne ejtsd csapdába. Ne attól akarj boldog lenni, hogy meghódítod, mert azzal csak az egódnak kedvezel. Emlékszünk “Az Egó” című írásomra? No és az egó fényezésre? Ne akarj felszínes, instant megoldásokkal élni. Vagy rendesen, vagy sehogy.
A boldogság tényével kapcsolatosan Tony efféleképp gondolkozik:
“…rajtad kívül senkinek és semminek sem áll hatalmában téged boldoggá vagy boldogtalanná tenni. Akár tudatában vagy ennek, akár nem, te, és csakis te tudod elhatározni, hogy boldog leszel – e vagy sem, hogy kötődsz – e a ragaszkodásodhoz, vagy sem adott helyzetben.”
Így hát ne várd a másiktól, hogy majd ő boldoggá tesz Téged azzal, hogy kedves Veled, de ne is Őt okold azért, ha Te boldogtalan vagy. Minden attól függ, hogy hajlandó vagy – e a másikat szabadon engedni ahhoz, hogy Te is szabad lehess. Ez nagyon fellengzősen hangzik, de igaz. Volt olyan kapcsolatom, ahol egy önálló gondolatomat sem hagyta az emberem kifejlődni, mert csak és kizárólag ő akart lenni a kis világom közepe. Hazaértem, körbeugrált, hogy de jó, hogy otthon vagyok, ő annyira várt. Ha öt percnél tovább tartózkodtam a fürdőszobában, jobb napjain kopogott, rosszabbakon rám nyitott, hogy ugyan miért vagyok el olyan sokáig, hiszen ő úgy szeretne velem lenni. Ez gyakorlatilag börtön, amelyből akkor a legnehezebb kitörni, ha a másik az egészségi állapotával, netán durvább érzelmileg való zsarolással tart minket sakkban. A másik típusú börtön pont az, amit Anthony is leír: A ragaszkodásaink. Magunk szokásaihoz, tárgyaihoz, egymáshoz.
Nem létezik azonnal tökéletes kapcsolat, ahogy maga a tökéletes kapcsolat sem. Az egymás iránt való olyan mértékű tisztelet és szeretet viszont igen, ahol nem akarod meghatározni, hogy a másik hogyan viszonyuljon hozzád, hogyan éljen, hogyan tegyen Téged boldoggá.
Ha a társadul választott személy jelenléte vagy gondolata is kellemes számodra, ha ennek is tudsz örülni, akkor fölösleges elvárásokat támasztanod. Fölösleges arra támaszkodnod, hogy “egy normális kapcsolatban ez így és így működik”, mert normális kapcsolat nem létezik. Csak olyan kapcsolat létezik, amelyet megteremtesz a másikkal, amelyet megformáltok együtt olyanná, amilyenné szeretnétek. De nem azért, mert a társadalmi elvárás, illetve a saját elvárásaitok ezt diktálják. Hanem azért, mert Nektek így jó, Ti így vagytok azok, akik lenni szeretnétek. Szeretheted szabadon a társadat anélkül, hogy egészségtelenül ragaszkodnál hozzá. Hiányozhat anélkül, hogy boldogtalanná válj emiatt. Élhetsz a magad módján úgy, hogy az neki is jó legyen. Nem kell más, mint annak a programnak a leállítása, ami társadalmilag belénk van kódolva.
Szóval ha sok a rizsa; értsd meg az okát, a miértjét, fogadd el a hatásait, majd engedd el!!!
Szerintem fogok még ebből a könyvből idézni, írni, attól függően, hogy milyen gondolataim támadnak bizonyos élethelyzetekkel kapcsolatban. Mindazonáltal nagyon érdekes és tanulságos olvasmány, mindenkinek ajánlom elolvasásra.
Cheers!
freeyoublog 