Sokan élünk ezzel a lehetőséggel, hiszen sokkal könnyebb felcuppintani egy címkét a másik homlokára és aszerint beazonosítani az elkövetkezendőkben. Kategorizálunk, ítélkezünk, amivel talán nem is lenne akkora nagy baj… egészen addig, amíg magát a tevékenységet figyelem és tisztelet előzi meg. Mert hiszen ha nem figyelsz, hova ítélkezel kiskomám..? Na ugye.
Történetem egy srácról szól, aki egyrészt mesterszinten űzi eme tevékenységet, de sajnos megfigyelőképessége és empátiája nem sok van. Ami azt illeti, önző is egy bögyörőnyit…de ki nem szarja le, ez a divat, nem?
Persze, hogy nehéz ezeket a tulajdonságokat elsajátítani, így nem árt, ha némi akaraterőd is van ahhoz, hogy normális akarj lenni. De mi is a normális? Relatív. Innen következik, hogy ha figyelsz, még idejekorán fölfedezed, hogy igazából nem utálod a másikat, de jobb lenne, ha nem maradnátok egymás közelében – legalábbis huzamosabb ideig. Mert ami neki normális, az neked nem biztos, hogy az… Bár vannak alapértékek, amelyek jó lenne, ha mindenkiben meglennének. A figyelemre való igény is ilyen, mind adott – mind kapott formában. Nem arról beszélek, hogy kifigyeld a másik szempillája rezzenésének minden jelentését – bár attól függ, mennyire akarsz a közel kerülni hozzá -, de jó, ha kifigyeled a reakcióit, netán kérdezel.. ha meg nem érdekel az illető, mit címkézel, unatkozol? Fel tudnék ajánlani sokkal értelmesebb tevékenységeket is ennél. Például jöhetnél az udvarra betonozni.
forrás: Pixabay
Emberünk eddigi – hangsúlyozom: EDDIGI – megfigyelésem szerint erős kötöttségekkel kapcsolatos fóbiákkal küzd. Az is lehet, hogy nem nevezhető fóbiának a dolog, de annyira ezeket a jeleket mutatta, hogy muszáj volt tesztelnem. Pozitív. Nem a jó értelemben.
Ne közelíts
Pontosan jól ismerem régről ezt az állapotot.
Ne közelíts, mert nem akarok sem tőled, sem mástól semmit. Addig kellesz, amíg elérem az aktuális célom, utána viszont hagyj békén és felejts el.
Tudom, nagyon nyersen hangzik de manapság ez egy létező, mondhatni globális probléma nőknél és férfiaknál is. Azt kell mondjam, hogy amíg gyerekkortól kezdve nem vesszük komolyan az erre utaló jeleket – igen, kötelezővé tenném a minimum félévente való, viselkedésterapeutával való találkozókat beszédképes kortól kezdve -, addig ne is csodálkozzunk, hogy olyan generációk nevelődnek ki, amelyek efféle szellemi állapotokkal kerülnek ki a nagyvilágba.
Gyorsul a világ, sokasodnak az információk körülöttünk, ez még több elvárással, stresszel jár. Egy kedves 50 körüli ügyfelem mondta nem is olyan rég, hogy három tizenéves gyereke van és elképesztő, hogy mennyire máshogy fogják fel a körülöttük lévő világot, mennyire a “kor gyermekei”. Nem az okostelefon kezeléséről van szó 3 évesen, de nem is a mesenézésről a szabadban való játék helyett. Inkább arról, hogy amennyire kis zseniket akarunk nevelni a gyerekekből pici koruktól kezdve, annyira stresszeljük le őket; közben pedig cseszünk belegondolni, hogy nem ártana időnként olyan apró – cseprő kis dolgokkal foglalkoznunk, mint a gyerekek rohamosan fejlődő érzelemvilága, ami 6 éves korig bizony elég sok impulzust fogad be és értelmez is valahogyan.
Aki 6 éves korig nem a személyiségének megfelelő érzelmi edukációt és hatásokat kapja, az nagy eséllyel fog olyan szellemi problémákkal küzdeni, mint a kötöttség-fóbia is. Természetesen nem lehet mindent tökéletesen csinálni. Vannak érzelmi korszakok, amelyeket átélünk, ha ilyen, ha olyan volt a gyermekkorunk. Az a nem mindegy, hogy megtanuljuk – e a helyükön kezelni a hullámzást, ez viszont akarat kérdése. Máris ott tartunk, hogy a normális az lenne, ha mindenki megtanulná kezelni az érzelmeit, nem pedig irányítani akarná őket?
Legjobb védekezés a támadás
Így van. Ha nem tágulsz innen, bántani foglak. Kifigyeltem a gyenge kis pontjaidat, bár téged valójában nem ismerlek. Viszont ahhoz az egyhez jól értek, hogyan üldözzelek el. Meg fogom tenni, ha rámtapadsz. Nem foglak megsajnálni. Eltaposlak, ha kell.
Az egyik legjobb védekezés gyanánt való támadás – a sok közül – a vád. Mivel emberünk meglehetősen klasszikus jeleit mutatta a sztereotíp gondolkodási jegyeknek, így nagyon hamar védekező állásba vágta magát a legapróbb – számára gyanús jelnek vélt – mozzanatra. Ez olyan, mint amikor két ember áll egymástól 10 méter távolságra, köztük egy képzeletbeli csatorna, ami a kommunikáció útja. Ha valami interferencia keletkezik, amely miatt torzul a hang, könnyen félreérthetővé válnak a mondatok. Na most mindkét ember mellett vannak almák. Egy egész kupac. Amikor az adó lead egy jelet, az belefut egy interferenciába, átér valahogy a másikhoz; de biztosan nem eredeti formájában. Íme, a félreértett információ hatására a vevő felkapkodja az almákat és jó alaposan megdobálja a másikat – mondván – hogy te bizony egy ilyen-olyan ember vagy, megérdemled, hogy távol maradj tőlem. Címkét ragasztok rád, hogy később is tudjam: Veled soha többé ne is akarjak interakcióba kerülni.
forrás: Pixabay
Viszont van egy kis gond. Az interferencia legtöbbször a saját szűrőnk.
Így vissza is kanyarodhatunk a szocializációra, az érzelmi és szellemi fejlődésre…
Imádj, tisztelj, aztán húzz a búsba
Ó igen, imádod, ha szeretgetnek. Ha tisztelnek. Téged, aki megérdemled. Ezt gondolod. Ahogy rajonganak érted, mosolyognak rád és hangot adnak az imádatuknak. Ettől olyan jól érzed magad. Egy bizonyos pontig…
Amíg azt nem érzed, hogy kisajátítanak. Számonkérnek. Ellenőriznek. Pedig te meghúztad a képzeletbeli vonalat… – vagy nem, csak azt gondoltad. De az is lehet, hogy simán megunod. Lesöpröd, mert megteheted. Mindezek után más rajongók után nézel.
De meg kell értsük, hogy – ahogy a tiszteletnek – úgy a szeretetnek is millió formája és ára is van. Legtöbbször a rajongás és a hízelgő szavak alaptalanok és felszínesek. Meg kell lássuk azt is, hogy a minőségi emberi kapcsolatokhoz nem elég egy szép külső és egy elragadó stílus. Nem elég úriembernek, vagy úrinőnek lenni, hogy közel tudj férkőzni valakihez. Kezdésnek jó.. De ahhoz, hogy az értékek megteremtődjenek – legyen az bármilyen minősítésű társas kapcsolat – nekünk is bele kell tennünk a sajátjainkat. Úgy nehéz, hogy azt sem tudjuk, mi van bennünk, ami értékes lehet… csak sejtjük és követünk egy irányzatot, abban bízva, hogy az majd megmutatja azt, amit istenigazából a kőkemény önismeret és önkritika útján fedezhetünk fel magunkban.
Úgy nem fog menni, hogy körbevesszük magunkat felszínes emberekkel és az imádatukkal. Nem tisztel senki azért, mert szép vagyok és teszek is azért, hogy az legyek. De azért sem, mert mondjuk elragadó a stílusom. Nem lehet mindenkinek az, de minden ilyen tisztelettel kapcsolatos dolog ott kezdődik, hogy: Öntisztelet. Tisztelem saját magamat annyira, hogy nap mint nap magamba nézzek, tudomásul vegyem, hogy a kívülről érkező jelek hatással vannak rám, amelyektől változhatok, ha akarok. Belátom, ha hülyeséget csináltam, nem fáj annyira, hogy ne tegyem, hiszen magamnak segítek vele.
Nem hagyhatom, hogy az egóm döntsön helyettem, mert azzal saját magamat címkézem fel, mégpedig “lelki szegénységi bizonyítvány: 100%” – felirattal. Akarom én ezt? Nem. Te akarod? Biztosan nem. Akkor viszont kapd össze magad, dobáld szépen ki a kukába a címkéidet és az álarcaidat, mert az öntisztelet és úgy egyébként a tisztelet a szeretettel együtt ott kezdődik, hogy nem hazudsz saját magadnak. (Sem másnak… ugye.)
Imádjanak csak a pasik és a csajok. Te mindeközben tudd, hogy azért vagy értékes, mert te azzá teszed magad. Mert ha a tükörbe nézel nem csak egy helyes kis pofit, megnyerő mosolyt és szép testet látsz, amit mindenki imád, hanem egy értékes, értelmes, szellemileg és érzelmileg érett embert, akit – valld csak be nyugodtan – szeretsz! Tisztelsz!
Szerelem, távozz tőlem
Ó istenem, itt jön a mumus. Vajon többet érez..? Tökre úgy néz ki. Állandóan mosolyog, amikor rám néz… Áh.. aranyos, meg minden, de neee…. biztos ez is ugyanaz, mint a többi. Távozz tőlem.. te is le akarsz kötni, ki akarsz sajátítani… el akarod venni a szabadságom. Hagyj békén. Nem kellesz már így.
forrás: Pixabay
Pedig akár kellhetne is. Itt jönnek azok a kérdések, amelyektől egyenesen rosszul vagyok: Benne vagyok vajon a korban? Illene már megállapodni?
Innen vagy fejet hajtasz a nagyokosoknak, akik azt mondják(maguk is elnyomottakként, vagy visszafogottakként “boldog párkapcsolatban”), hogy hát igen barátom… itt lenne az ideje, hogy megkomolyodj… De választhatod a lázadás útját is, ehhez viszont gratulálok, mert pontosan beletenyereltél a két végletbe. Nagyszerű! Innen akkor lehet visszatapogatózni valahova…. mondjuk.. középtájra.
A párkapcsolat – már ha tudod, milyenre vágysz – normál esetben nem arra való, hogy visszafogjon és felelősségteljes apuka/anyukajelöltet faragjon belőled. Emberek, ébredjünk már fel, ez itt nem a középkor! Azért jössz össze valakivel, mert jók vagytok együtt emberekként, szeretőkként, barátokként, csapatként, soroljam még? Igenis van olyan párkapcsolat, ahol ér elengedett kezekkel egymás mellett sétálni, vagy egymást élni hagyva létezni. A médiában elferdített, embereket házasságtöltelékké nevelő eszmének nem szabad bedőlni… Választás kérdése. De folyamatosan félni már más dolog.
Félsz a kötöttségtől? Nem, nem a korlátozott szabadidőről beszélek, amit a pároddal “kell” töltened, vagy ilyesmik. A helyes kérdés a fentebb adott helyzetben:
“Vajon elég érett vagyok érzelmileg ahhoz, hogy kötődjek valakihez?”
Nem vagy rossz ember, ha nem. A nemleges válasz azt jelenti, hogy először is voltál annyira őszinte saját magadhoz, hogy bevalld és vagy annyira okos, hogy hogy ha akarod, legközelebb lehessen a válasz igen. Ha akarod…
forrás: Pixabay
“Nem azzal van a baj, hogy sokan vagyunk éretlenek. Hanem azzal, hogy sokan közülünk éretlenek is akarnak maradni.” – R. P.
freeyoublog 