…mert én már megtettem. Nem hallottad, mert nem figyeltél. Nem láttad, mert már nem érdekelt eléggé. Nem értetted, mert nem akartad, vagy félreértetted, mert úgy jobban esett. De nem baj.
A búcsú csak nekem volt fontos és ami nekem fontos, azért teszek is.
Nem traktáltalak hamis tényekkel és ígéretekkel. Nem adtam megnyugvást, de remélem, feszültséget sem, ezüsttálcán szervírozva. Millió meg egy szó, levél, elküldetlenül hever az asztalon. Kiírtam magamból mindent, amit kaptam tőled és szépen hagytam, hogy a szavak, a jelentésükkel együtt összefolyjanak a papíron, majd a hangommal és zongorakísérettel együtt távozzanak az elmémből és a lelkemből. Ennyit érdemelnek azok a szavak. Se többet, se kevesebbet.
Forrás: Pexels
Tudom, hogy könnyebb álcákkal élni. Hiszen azok olyan szépek. Tudom, hogy jobb volt a jól bejáratott tuningot használni, hiszen akkor biztos, hogy észreveszlek és megkedvellek. Mint ahogy mindenki más is. Átkozhatnám magam, amiért hittem neked, de én is csak ember vagyok. Ésszel és szívvel. Igényekkel és elvárásokkal. Ugyanúgy vágyom a szeretetre, mint te; csak én nem veszek hozzá álcát. Átkozhatnálak téged is, de az az igazság, hogy megértelek.
Értem a félelmet, a bizalmatlanságot és a negatív berögződésekből származó szorongást. Hiába látsz szépet, megfelelőt, jobbat, ha egyszer már bizodalmad sincs az emberekben?
Forrás: Pexels
Igen, tudom, hogy előttem beletapostak a lelkedbe a múltban. Ráadásul pont akkor, amikor a legnyitottabb és legmeztelenebb voltál lelkileg, mert te ennyire oda akartad magad adni, mindenestül. Tudom, hogy összetörtél egy időre. Értem, hogy – bár nem vallod be magadnak – még mindig fáj.
Pontosan ezért én soha nem próbáltam – és nem is fogom – megértetni veled, hogy ez így nem jó állapot. Ugyanabban a régi történetben dagonyázni, de közben elrejteni, hogy mi a valóság… ám ez nem úgy működik, hogy én elmondom, hogy “bezzeg én is kimásztam így és így a múltban” és te csodák-csodájára utánam csinálod. Nem.
Felnőtt ember vagy. Te irányítod az életed. Te döntöd el, mik benne az eszközeid. Te választasz módozatokat. Te vagy a legrelevánsabb felelős azért, ami történik veled.
Nem én, nem más. Te.
Forrás: Pexels
Így hát az én szerepem egy ideiglenes egófényezés erejéig terjedt, esetleg ideiglenes motiváció lehettem számodra. Ha ebből származott lényegi előnyöd az egód fényezésén túl, akkor jó, őszintén örülök neki. Ha nem származott… az is a te gondod volt és lesz is.
Pontosan jól látod, valóban nem akartam beleszólni az életedbe, rátelepedni és manipulálni, megváltoztatni. Van nekem sajátom. Tudattam veled, hogy hol találsz, ha kellek, miként számíthatsz rám. Ám egy idő után már nem kellettünk egymásnak.
Kinek a hibája ez? A tied? Az enyém? Mindkettőnké? Biztos. Ki tudja. Talán senkié. De ez így van jól. Talán az az igazság, hogy sosem kellettünk egymásnak, legalábbis igazán soha. Tudom, hogy vannak emberek az életemben, akik jönnek, maradnak egy kicsit, aztán mennek. Te pontosan ilyen voltál és nem haragszom rád érte.
Menj, ha neked úgy jobb, mert ez azt jelenti, hogy nekem is mennem kell.
Forrás: Pexels
Dolgunk van, de nem egymással. A mi dolgunknak már vége és minden gonoszság nélkül – tán kissé mazochistán fog hangzani, de kit érdekel – kijelenthetem, hogy örülök annak, ami történt. Mert hiszen nincsenek véletlenek…
A találkozások sem véletlenek.
Emberek jönnek – mennek, megosztanak egy kis szeletet az életükből a másikkal, majd lezárással – netán anélkül – távoznak egymás köreiből. A búcsú mindig nehéz, de oka van.
Valami értékes még a legkellemetlenebb helyzetekből is származhat. Csak meg kell látni.
Így hát tanulságokkal, megújult zenei ihlettel és pár tapasztalattal gazdagabban búcsúzom – utoljára.
Légy jó.
Peace
freeyoublog 